18/365 - bosszantó

Már nem az a célom, hogy soha semmi ne bosszantson. Inkább az, hogy amikor bosszant, ne akarjam rögtön elhallgattatni magamban, és ne is feltétlenül a másikat akarjam megváltoztatni.

Hanem megnézzem, miért.

Mert abból általában elég sok minden kiderül.

Hiába a sok pozitív hozzáállás, a csend, az önismeret és minden, amit az ember az évek során megtanul magáról, szerintem mindenkinek vannak olyan pillanatai – ritkábban vagy gyakrabban –, amikor egyszer csak előtör belőle valami. Valami bosszant. Zavar. Rosszul esik. Felidegesít. Nálam ilyenkor évtizedekig nagyjából ugyanaz volt a rutin.

Először megpróbáltam elfojtani, aztán jött a bűntudat, hogy valami biztosan nincs rendben velem, mert miért nem a jót látom? Miért zavar? Miért nem tudok egyszerűen örülni, elfogadni, pozitívan nézni?

Sokáig valahogy az is bennem volt, hogy úgy kell csinálni, mintha minden jó lenne, teljesen mindegy, hogy közben mit érzek.

Meg kell enni és inni, amit adnak, örömmel kell elfogadni, amit kapunk. Nem elég örülni annak, hogy valaki megajándékozott, gondolt ránk, hanem annak is örülni kell, amit adott. Mert különben hálátlanok vagyunk?

És valahogy ebből nálam következett egy másik elvárás is. Ha én jó vagyok, figyelmes, alkalmazkodó és visszafogott, akkor majd mások is azok lesznek velem. Mindenki tekintettel lesz mindenkire, senki nem bánt senkit, nem lesz konfliktus, és boldog, feszültségmentes és szivárványos lesz mindig az ég. 

Hát nem.

Az ég szerencsére szivárványos néha, az emberek viszont különbözőek. 

És talán pont ezt volt nekem nehéz igazán megérteni. Hogy bosszúsnak lenni nem jó, de lehet. Rosszul eshet valami. Lehet más véleményem. Lehet valami, amit én másképp csinálnék. Attól, hogy megjelenik bennem egy érzés, nem kell rögtön eltüntetnem, és főleg nem kell még bűntudatot is pakolnom mellé.

Inkább azt próbálom egyre többször megnézni, hogy miért zavar ennyire. Mi az, ami valójában bánt benne? Miért pont ez? Hol érint engem?

Mert a másik ember tetteit, hozzáállását vagy gondolkodását nagyon könnyű elkezdeni elemezni, csak éppen őt nem tudom megváltoztatni. Magammal viszont tudok foglalkozni.

Régebben írtam már a vélemény és a tény közötti különbségről, és akkor egy leves volt a főszereplő. 

Két ember ugyanazt a levest eszi. Az egyik szerint fantasztikus, a másik szerint borzalmas és ehetetlen. Ilyenkor hajlamosak vagyunk azon gondolkodni, hogy akkor most melyiküknek van igaza, pedig valójában mindketten csak a saját ízlésükről beszélnek. A levesnél ezt valahogy egészen könnyű elfogadni.

Az élet más területein már kevésbé.

Ami szerintem figyelmesség, az valaki másnak lehet teljesen lényegtelen. Ami nekem természetes, lehet, hogy másnak egyáltalán nem az. Amit én jónak gondolok, arról valaki más gondolhat egészen mást. És persze ez fordítva is igaz, amit azért néha nehezebb elfogadni.

Másokat megváltoztatni nem az én dolgom. Példát mutatni lehet, elmondani, hogy nekem mi jó vagy mi nem, lehet, és azt is meg lehet tanulni, hogy hol vannak a saját határaim.

Közben pedig elfogadni, hogy mások vagyunk, és ugyanazt a helyzetet egészen máshonnan nézhetjük.

Nekem ez még mindig nehéz. Tanulom magam:)

De talán már nem az a célom, hogy soha semmi ne bosszantson. Inkább az, hogy amikor bosszant, ne akarjam rögtön elhallgattatni magamban, és ne is feltétlenül a másikat akarjam megváltoztatni.

Hanem megnézzem, miért.

Mert abból általában elég sok minden kiderül.