15/365 - Timis

Az írásaimat a szeretteim, a környezetemben élők is olvassák. És kaptam tőlük egy visszajelzést, aminek nagyon örültem:

„Timis.”

Aztán persze ezen is elkezdtem gondolkodni. 
Hogy mennyire nem természetes néha az, ami természetes.

Felnőni, beleérni, talán egy kicsit megbölcselni is kell ahhoz, hogy ne valamilyenné akarjak válni. Ne legyen egy elképzelt hangom, stílusom, megnyilvánulásom, hanem egyszerűen csak… bármilyen lehessek.

Amilyen éppen vagyok.

Talán ehhez az is kell, hogy most nincs különösebb elvárásom ezekkel az írásokkal. Nem visszajelzések vagy kritikák mentén haladok. Nem azon gondolkodom, vajon miről kellene írnom, hogyan kellene írnom, mi érdekelne másokat. Ami foglalkoztat, ami éppen bennem van, azt leírom. És jó esetben leírva is olyan, mintha elmondanám. 

Pedig tényleg még csak a próbálkozásaimnál tartok. Cikáznak a gondolataim. Jön egy emlék, aztán egy másik. Egy mondat. Egy régi érzés. Egy foszlány valahonnan. Néha egészen messziről.

Szereplés. Szorongás. Iskolás évek, amikor folyton úgy éreztem, valamilyennek kell lenni. És nekem ez valahogy nem ment.

Vagy legalábbis belül biztosan nem.

Izgulós és félős voltam. Aztán felnőttként ezt inkább megpróbáltam elnyomni. Alkalmazkodni a körülményekhez, a környezethez, megfelelni annak, amit éppen elvárnak tőlem.

Mert valahol ott volt bennem a félelem is: mi van, ha nem hallanak meg? Mi van, ha nem vagyok elég? Csakhogy ez sem ment igazán. Úgyhogy egy idő után jött valami más. Hogy akkor megpróbálom kibogozni azt a sok-sok csomót, amit közben magamra kötöttem. Nem ment egyedül. És nem is egyedül csináltam. Sok segítséget kaptam és kapok ahhoz, hogy feldolgozzak, megértsek, másként lássak dolgokat. És közben lassan talán azt is megtanuljam, hogy nem kell mindig előre kitalálnom, milyennek kellene lennem. Most pedig egyre gyakrabban hallatom a hangom. És hallják is azok, akiknek van rá fülük. 

Talán ezért esett olyan jól az a szó, hogy „Timis”. Mert nem azt jelentette, hogy jó. Nem azt, hogy tökéletes. Nem azt, hogy így kell írni. Hanem egyszerűen azt, hogy felismerhető vagyok benne. És most ennek örülök.