14/365 - Eső
2026. szept. 9. 20:19,
Nincsenek hozzászólások
Pedig jó pár alkalommal áztam már bőrig. És milyen érdekes, hogy ezekből nem arra emlékszem, milyen kellemetlen volt. Hanem arra, milyen érzés volt egy ponton abbahagyni az ellenállást. Amikor már úgyis mindegy. Folyik a víz a hajamból, a ruhámból, cuppog a cipőm, és egyszer csak nem akarok védekezni ellene. Csak esik.
Több mint tíz évvel ezelőtt, egy elvonuláson késő ősszel órákon keresztül bandukoltunk a szakadó esőben. Hideg volt, vizesek voltunk, mégsem arra emlékszem, hogy baj lett volna. Inkább arra, hogy csoda volt. Volt, hogy kutyasétáltatás közben kapott el minket egy-egy felhőszakadás, messze voltunk otthonról, nem volt hová beállni, úgyhogy mentünk tovább. Egy idő után pedig már teljesen mindegy volt, mennyire ázunk el.
Néha talán ezt is megengedhetnénk magunknak. Bőrig ázni. Nem menekülni az eső elől, hanem megérezni a vízcseppeket a bőrünkön, és akár örülni is nekik. Valahogy ilyenkor előjön belőlünk valami gyermeki. Amikor még nem feltétlenül az volt az első gondolatunk, hogy vizes lesz a cipőnk vagy tönkremegy a hajunk, hanem egyszerűen jó volt belelépni egy pocsolyába, szaladni az esőben, nevetni.
Néha talán ezt is megengedhetnénk magunknak. Bőrig ázni. Nem menekülni az eső elől, hanem megérezni a vízcseppeket a bőrünkön, és akár örülni is nekik. Valahogy ilyenkor előjön belőlünk valami gyermeki. Amikor még nem feltétlenül az volt az első gondolatunk, hogy vizes lesz a cipőnk vagy tönkremegy a hajunk, hanem egyszerűen jó volt belelépni egy pocsolyába, szaladni az esőben, nevetni.
(És ez nemcsak minket tölthet fel mosollyal, hanem azokat is, akik éppen látnak bennünket.)
Milyen érdekes emberi szokásunk lett válogatni az időjárásban. Süssön a nap – de lehetőleg akkor, amikor napozni szeretnénk. Az eső essen, mert kell – csak lehetőleg akkor, amikor nem vagyunk kint. Szél azért ne legyen. Jég főleg ne. A hó pedig gyönyörű – csak ne ott essen, ahol közlekednünk kell.
Mintha az időjárásnak is alkalmazkodnia kellene a terveinkhez.
Pedig a természet körforgásában minden időszaknak megvan a maga helye. És valahogy a maga ünnepe is.
Másról szól a tavasz, másról a nyár. Más a szeptember fénye, az októberi színek, a novemberi köd, a téli csend. Van ideje a növekedésnek, a virágzásnak, az érésnek, az elengedésnek és a pihenésnek is.
És ha ezt néha sikerül észrevennem, egészen más érzés fogadni azt is, amit éppen az adott évszak ad.
Nem mindig a következőt várni.
Nem azt kívánni, bárcsak melegebb lenne, hűvösebb lenne, ne esne, essen már, legyen végre tavasz…
Hanem néha örülni annak, ami most van.
Amióta vidéken élünk, és kertünk is van, az esőhöz való viszonyom megint változott. Várom. Nézem az eget. Nézem az előrejelzést. Örülök, amikor végre megérkezik. Mert már nemcsak azt érzem, milyen az eső a bőrömön, vagy milyen jó hallgatni a kopogását.
Látom azt is, mennyire kell.
A földnek. A növényeknek. A kertnek.
Az életnek.
És persze ott van az eső utáni szivárvány is. 
Ma pedig esik.
Végre.