12/365 - Örömből táncolni
2026. szept. 7. 18:32,
Nincsenek hozzászólások
Erről már nagyon-nagyon régóta szerettem volna írni, mert a 2026-os évem egyik meghatározó élménye lett. Vannak dolgok az életemben, amiket nagyon szeretek, nagyon szeretnék – mégsem csinálom őket. Ilyen a zene, a mozgás, a tánc, a közösség. Ezek valahogy hosszú-hosszú évek óta, vagy talán mindig is hiányoztak az életemből. A mozgás meg külön történet. Én vagyok az, aki fejben pontosan tudja, hogy mozogni kellene. Azt is, hogy mit kellene csinálni, mi lenne jó, miért lenne jó. Csak közben maga a mozgás valahogy mindig kimaradt.
Pedig elterveztem én ezt is.
Jóga lesz. Vagy csikung. Valami fiatalos, valami trendi, valami, ami még jól is mutat, ha elmondom, mivel kezdem a napjaimat.
Aztán jött az élet, és – mint annyiszor – egészen más utat mutatott.
A faluban meghirdettek egy szenior táncot. Elolvastam, és nagyjából abban a pillanatban el is engedtem: oké, ez nem az én programom.
Aztán kiderült, hogy attól még, hogy eredetileg idősebbek számára találták ki, fiatalabbként is lehet menni.
És kellett hozzá még valami: nem kellett egyedül elindulnom.
Lilla jött velem. Ez sokat számított. És van egy csodálatos oktatónk is, Réka akinek szerintem nagyon nagy része van abban, hogy ebből az egészből nekem – és szerintem többünknek is – ilyen élmény lett.
Az első alkalmakkor persze még ott volt bennem a régi reflex.
Mit vegyek fel? Hogy fogok kinézni? Tudom-e a lépést? Bírom-e a tempót? Mit gondolnak rólam a többiek?
Aztán megszólal a zene, elindul a mozgás, és egyszerűen elrepül a hatvan perc.
Nem számít, hogy nézek ki. Hogy jól csinálom-e. Hogy én vagyok-e a legjobb – mondjuk ennek a veszélye nem igazán fenyeget.
Mozgás, zene, tánc, nevetés.
Egy kis izzadás.
És valami olyan felhőtlenség, amiről talán nem is tudtam, mennyire hiányzott.
Nincs feszengés azon, hogy tökéletesen csinálom-e. Ha elrontom a lépést, elrontom. Ha nem arra indulok, amerre kellene, majd visszatalálok. Kicsit ügyetlenül, kicsit lelkesen, de közben teljesen ott vagyok.
És talán ez lepett meg a legjobban. Hogy nem gondolkodom.
Nem azon jár az eszem, mit kellene még megcsinálnom. Nem a következő lépést tervezem – kivéve persze azt, amelyiket éppen el kellene táncolnom. Csak ott vagyok. Mozgok. Táncolok. Nevetek. Megvan benne a mozgás, ami mindig kimaradt. A zene, amit mindig szerettem. A közösség, ami hiányzott. És mindehhez jött valami, amire egyáltalán nem számítottam: a szabadság érzése.
Ha valaki egy évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy az egyik kedvenc programom egy eredetileg nyugdíjasoknak meghirdetett, zenés-táncos örömtorna lesz a faluban, biztosan mosolyogtam volna rajta.
Most meg alig várom, hogy menjek.
(A képen - az örömtáncon egyik résztvevő készített mindannyiunknak egy cukiságot, plusz fontos a táncnál tudni melyik a jobb és bal oldalunk ebben is segít:)