3/365 - Mi marad a mosolyból?
2026. aug. 24. 20:37,
Nincsenek hozzászólások
Mert egy fog nem egyszerűen a szánk „tartozéka”. Része annak, ahogyan eszünk, beszélünk, nevetünk, ahogyan megmutatjuk magunkat. És talán csak akkor kezdjük igazán észrevenni, mennyi mindenhez kapcsolódik, amikor tudjuk, hogy hamarosan nem lesz ott.
Bevallom, sok önmunka kellett – és kell most is – ahhoz, hogy foglalkozni tudjak azzal a részemmel, amelyik fél a fogorvostól (a fájdalomtól, a betegségtől, a kiszolgáltatottságtól).
És ha már félek, elkezdtem kérdezni.
Mitől félek valójában?
A fájdalomtól?
A kiszolgáltatottságtól?
Attól, ami utána következik?
Vagy attól, hogy egy ideig más lesz az, amit a tükörben látok?
És egyáltalán: mit ad nekünk egy szép fogsor? Valóban attól szép egy mosoly, hogy szépek a fogak valakinek a szájában?
Ahogy közeledik a foghúzás, rájöttem, hogy számomra ez valamiért többet jelent egy orvosi beavatkozásnál. Persze ott van a félelem attól, hogy fájni fog. Hogy kellemetlen lesz a gyógyulás. Hogy egy ideig alkalmazkodnom kell egy új helyzethez.
De van benne valami más is: a hiány gondolata.
Valami, ami eddig természetesen ott volt, egyszer csak nem lesz.
Fog. Mit is „fog”?
Talán azért is kezdett ennyire foglalkoztatni ez az egész, mert maga a nyelvünk is tele van a fogakhoz kapcsolódó képekkel.
Rágódunk valamin.
Foggal-körömmel ragaszkodunk.
Megfogunk valamit.
Nem eresztjük.
Aztán egyszer csak elengedjük.
Olvastam olyan lelki, szimbolikus értelmezéseket is, amelyek a fogakat a döntésekkel, a rágódással, a ragaszkodással és az elengedéssel kapcsolják össze.
(Fontos számomra leírni: ezt nem orvosi vagy tudományos magyarázatként kezelem. Nem gondolom, hogy egy fogászati problémának azért kell kialakulnia, mert valaki „túl sokat rágódott”. Nekem most ezek a gondolatok egyszerűen kapaszkodók a saját feldolgozási folyamatomban.)
Kérdéseket adnak.
Mi az, amihez foggal-körömmel ragaszkodom?
Min rágódom újra és újra?
És mi az, amit talán már el lehetne engedni?
Nem biztos, hogy ezekre most választ kell találnom. Talán már az is elég, hogy felteszem őket.
A fogaink az étel feldolgozásának első állomásai. Milyen magától értetődőnek tűnik, hogy beleharapunk valamibe. Hogy elrágunk egy almát. Hogy iszunk valami hideget vagy meleget anélkül, hogy előtte végiggondolnánk, vajon fájni fog-e. És milyen észrevétlenül tudunk hozzászokni az ellenkezőjéhez is.
Ahhoz, hogy erre az oldalra inkább ne harapjak.
Ez túl hideg.
Ez túl meleg.
Ez túl kemény.
Erre vigyázni kell.
Aztán egyszer csak rájössz, mennyi apró alkalmazkodást építettél már be a mindennapjaidba.
Talán a hála is sokszor akkor válik igazán kézzelfoghatóvá, amikor tudjuk, hogy valami meg fog változni. Amíg valami természetesen működik, ritkán állunk meg azt mondani:
de jó, hogy van.
És a mosoly?
Bevallom, talán ez foglalkoztat a legjobban.
A mosolyom fog hiányozni.
Most még valahol abban a hitben vagyok, hogy a mosolyom is eltűnik néhány hónapra. Hiszen milyen régóta tanuljuk, hogy milyen a „szép mosoly”. Szabályos fogsor. Ragyogó, hófehér fogak. A reklámokból jól ismert tökéletesség. Aztán egyszer csak eszembe jutott: dehogy tűnik el a mosolyom.
Mert a mosoly nem a fogsor. És nem is egyszerűen néhány arcizom megfelelő mozgása. A mosoly valahonnan belülről indul.
Talán éppen ezért lett az elmúlt napokban egyre fontosabb számomra a hála. Minden nap találok valamit, amiért hálás tudok lenni. Néha egészen apró dolgokat.
És közben azt érzem, hogy a megfelelés, a felelősség és a félelem mellé lassan odafér valami más is.
A hála.
És a mosoly.
Lehet, hogy egy darabig más lesz.
Lehet, hogy nekem is meg kell szoknom.
Lehet, hogy lesznek napok, amikor nem lesz kedvem megmutatni.
De attól még az enyém marad.
Mert a mosolyom végül nem a fogsoromból jön. Hanem belülről. A szívemből.