hellertimea - Blog

7/365 - Betűk mentén – miért is szeretek olvasni?

Fri, 28 Aug 2026 17:07:00 +0000

Ma idézeteket válogattam, és közben azon gondolkodtam, hogy az online térben is leginkább a gondolatok, a történetek fognak meg.

A telefonom és a füzeteim tele vannak gondolatokkal, idézetekkel. Kiskorom óta gyűjtöm őket. Elmentem vagy leírom őket, mert éppen betalálnak. Mert később továbbgondolom őket, mert olyasmit mondanak ki, amit én is érzek, csak nem tudtam így megfogalmazni. Vagy egyszerűen csak szépek. És felemelnek.

A mai egyik kedvencem:

„Mi értelme ragaszkodni ahhoz, ami mindig veled marad, amit nem veszíthetsz el? – kérdezte sok-sok évvel ezelőtt tőle nagyi, amikor tanítását megkezdte. – Ahhoz meg pláne értelmetlen ragaszkodnod, amit elveszíthetsz! Ami nem eredendően és nem örökké a tiéd, ahhoz ragaszkodni annyit tesz: telítetlen, azaz telhetetlen vagy, és nem elég neked, ami eredendően és örökké a tiéd. Aki telítetlen, az nem egész, az nem egészséges, lányom. A ragasz, az ragacs. Ha el kell szakadnia az örök igazság okán, az fáj. Fáj, mert nem természetes. A fájdalom pedig belülről rág majd téged. A rágás, amin kérődzik és rágódik a sok tudatlan.” (Golenya Ágnes Éva: 13 hold vándora könyvéből)

A mai soraimat mégis inkább a könyveknek szentelem. A betűknek, a szavaknak és persze annak, hogy miért is jó, ha hagyjuk magunkat néha elkalandozni.

Kisgyerekként folyton olvastam. Vágytam arra, hogy a betűk elvigyenek egy képzeletbeli világba. Jó érzés volt egy könyvet kézbe venni, magamhoz ölelni, aztán falni az oldalakat. Teljesen ki tudtam vonni magam a hétköznapokból.

Fiatalon még cím, borító, szerző alapján válogattam. Sőt, a könyvtárban legszívesebben mindent elolvastam volna, annyi minden érdekelt. A nagymamám pár évig a falujában könyvtáros volt, és az egyik kedvenc programom az volt, hogy hétvégente elmentem vele. Könyvet pakolni, takarítani – igazából bármit csinálni. Szerettem ott lenni. A könyveket valamiért már akkor is különlegesnek tartottam.

Talán az változott azóta, hogy gyerekként leginkább azt szerettem, ahogy egy történet elvisz egy másik világba. Ma pedig már azt is szeretem, amit onnan visszahozok magammal.

Mert én döntöm el, hogy egy adott gondolat mit jelent nekem. Mit kezdek vele, mit gondolok tovább, hogyan viszem magammal egy könyv üzenetét. És persze azt is, mit hagyok ott benne.

Mostanában van olyan könyv, amit azért olvasok el, mert előtte hallottam a szerzőt egy előadáson, és kíváncsi lettem arra is, hogyan ír. Van, hogy a történetek éltetnek. Máskor egy olyan megvilágítást, egy másik látószöget kapok, amitől jön az a bizonyos wooow érzés.

Amikor leteszem egy pillanatra a könyvet, és arra gondolok: erre még soha nem gondoltam így.

Szeretem ezt az érzést. Amikor valami új színt kap.

Pár éve például egy növényekről szóló könyv ragadott magával: Zoë Schlanger Fényevők című könyve. Emlékezetes élmény maradt. Nem biológiakönyv és nem is növényhatározó. Mégis onnantól a szobanövényeket is másként kezdtem látni. Sőt, egy kicsit az egész életet, a létünket is.

„Az elmúlással és a válsággal foglalkozunk, holott a világunkban, a Földön pillanatról pillanatra zajlik a teremtés és a keletkezés is. A növények ugyanis a folytonos növekedés állapotában vannak, és hihetetlen intelligenciával és kreativitással biztosítják túlélésüket.”

Persze azon is gondolkodom mostanában, hogy az online térben elképesztő mennyiségű információ vesz körül bennünket. A könyvek is sokszor „csak” betűk. Nem az életet jelentik.

De lassítanak.

És mégis világokat nyitnak.

Hogy ne csak haladjunk kifelé, hanem néha befelé is lépjünk.

És milyen érdekes, hogy egy kedvenc könyvet évekkel később újra elő lehet venni, és egészen más gondolatokat adhat. Pedig ugyanaz a könyv. Ugyanazok a mondatok, ugyanazok a betűk.

Talán nem is a könyv változott közben, hanem én. Nem kell mindenkinek olvasni. Nem kell mindenkinek ugyanazokat a könyveket szeretni. De nekem jó érzés betűk mentén elvarázsolva lenni.

És talán még mindig van bennem valami abból a kislányból, aki a könyvtárban legszívesebben minden könyvet elolvasott volna. Csak ma már nemcsak azt szeretem, ha egy könyv elvisz valahová. Azt is szeretem figyelni, mit hozok vissza magammal.

6/365 - Kihez imádkoznak a te sejtjeid?

Thu, 27 Aug 2026 17:13:00 +0000

Bevallom, attól, hogy a sejtekről hallunk, olvasunk, még egyáltalán nem biztos, hogy tudatában is vagyunk annak: nekünk is vannak sejtjeink.

Furcsán hangzik, ugye?

A testünk – és talán a lelkünk is – sokszor akkor válik igazán észrevehetővé, amikor történik vele valami. Amíg működik, természetesnek vesszük. Aztán jön egy tünet, egy fájdalom, valami szokatlan, és hirtelen elkezdünk figyelni.

És persze rögtön megoldást keresünk. Megszüntetni, helyrehozni, visszaállítani azt, ami előtte volt.

Pedig közben nekem egyre érdekesebb az a gondolat, hogy a testünk nem ellenünk dolgozik. A testünk egy rendszer. A sejtjeink teszik a dolgukat, reagálnak arra, ami történik velünk és körülöttünk. Amit mi tünetként érzékelünk, annak is van előzménye, oka, összefüggése.

Talán nem mindig az az első kérdés, hogy hogyan tüntessem el?

Hanem az is lehet:

Mi történik most bennem? Mit csinál a testem – és miért?

Ádám videójában elhangzik egy gondolat, ami egészen más nézőpontból mutatja meg azt, amit egyszerűen csak úgy nevezünk: én.

„30 ezer milliárd sejt és nagyjából 50 ezer milliárd mikroba és baktérium alkot bennünket. Ha a sejtjeink szemszögéből tekintünk a szervezetünkre, akkor bátran mondhatjuk, hogy mindentudók, mindenhatók és örökéletűek vagyunk.”

Nézzétek meg Bóday Ádám videóját – szerintem már maga a kérdés "Kihez imádkoznak a te sejtjeid?" is megér egy kis gondolkodást.

https://youtu.be/xaFkWHoEMBU?si=OFMldkT8CH7FydPl

5/365 - Áldás

Wed, 26 Aug 2026 10:30:00 +0000

Áldás – áldott, áldani... Mit is jelent?

Az áldás is egy szokás lehet. És ha belegondolok, sokszor az ellenkezőjét gyakrabban végezzük, mint azt, ami az áldás lényege.

Másokra szeretettel könnyen gondolunk. Ölelést, szeretetet, küldünk (még ha néha csak emoji formában is).

Ez valahogy természetes.

De lehet mást is áldani? És lehet egészen egyszerű, hétköznapi dolgokat is áldottá tenni.

Az ételt, amit megeszünk. Az italt, amit megiszunk. Egy növényt, amit gondozunk. A munkát, amit éppen végzünk. Egy találkozást. Egy napot. Nem valami nagy dologra gondolok. Lehet csak egy pillanat, egy gondolat, egy mosoly. Hogy nem csak átrohanunk az napokon, hanem egy vagy több pillanatra jót teszünk bele.

Van egy vers, amit szívesen olvasok néha, vagy szívesen elküldöm azoknak, akik fontosak nekem. Nem azért, mert alkalom van. Hanem azért, mert szép. Mert jó továbbadni. És mert egy jó szó mindenkinek jól jön.

Ez a vers nekem ilyen. Egy áldás, amit tovább lehet adni.

„Áldott legyen a szív, mely hordozott,

És áldott legyen a kéz, mely felnevelt.

Legyen áldott eddigi utad,

És áldott legyen egész életed.

Legyen áldott Benned a Fény,

Hogy másoknak is fénye lehess.

Legyen áldott a Nap sugara,

És melegítse fel szívedet,

Hogy lehess meleget adó forrás

A szeretetedre szomjasoknak,

És legyen áldott támasz karod

A segítségre szorulóknak.

Legyen áldott gyógyír szavad,

Minden hozzád fordulónak

Legyen áldást hozó kezed

Azoknak, kik érte nyúlnak.

Áldott legyen a mosolyod,

Légy vigasz a szenvedőknek.

Légy te áldott találkozás

Minden téged keresőnek.”

4/365 - Szokások, amik megtartanak

Tue, 25 Aug 2026 15:57:00 +0000

Ma egy új szokásomról szeretnék nektek írni.

Nevezhetném rutinnak vagy akár rítusnak is, de maradjunk most a szokásnál.

Jó szokás.

Bár már itt érdemes megállni egy pillanatra: mitől jó valami, és mitől válik rosszá? Valószínűleg ez is nézőpont kérdése. Ami viszont biztos, hogy bizonyos szokások biztos pontokat adhatnak a mindennapjainkban.

És hogy nekem miért kellenek?

Mert keretek nélkül szétesem.

Nálam a szétesés nem feltétlenül valami látványos dolgot jelent. Sokkal inkább azt, hogy elveszek a külső impulzusokban. Másokra figyelek, teszek-veszek, dolgozom, intézek, alkalmazkodom, teljesítek, megfelelek. Mindig van valami, ami éppen fontosabbnak tűnik.

Aztán egyszer csak elfáradok.

És sokszor csak akkor veszem észre, hogy miközben minden másra figyeltem, magam valahogy kimaradtam a napból.

Ezért fontosak nekem a szokások.

Nem azért, mert szeretném minden percemet szabályok közé szorítani. Éppen ellenkezőleg. Azért kellenek a keretek, mert ezeken belül sokkal szabadabban tudok működni.

És azért is, mert ha valamin változtatni szeretnénk, ahhoz sokszor új rutinokra, új szokásokra van szükség.

Lehet, hogy nem is mi változunk meg egyik napról a másikra. Néha már az is rengeteget jelent, ha a hozzáállásunk vagy a nézőpontunk változik meg.

Mert egyáltalán nem mindegy, hogy ugyanarra az életre, ugyanarra a problémára vagy éppen saját magunkra a gödörből vagy a tetőről nézünk rá.

Egy régi ismerősöm mondogatta, hogy van turbó vakond és turbó sas üzemmód.

A turbó vakond ás. Megy előre, dolgozik, csinálja, ami előtte van. Látja a következő centimétert, és abban nagyon hatékony.

A turbó sas viszont felemelkedik. Onnan már látszik, merre vezet az út, hol vagyunk mi benne, és az is, hogy amit olyan hatalmas problémának láttunk odalent, mekkora valójában az egészhez képest.

Mindkettőre szükség van.

Csak nem mindegy, mikor melyikben vagyunk. És talán az sem, hogy észrevesszük-e, amikor ideje üzemmódot váltani.

Nekem ebben is segítenek a szokásaim: időnként megállítanak, és visszahoznak magamhoz.

Hogy ne csak tegyek-vegyek, dolgozzak, teljesítsek és haladjak.

Hanem néha fel is nézzek.

És megnézzem, merre tartok.

És, hogy mi az új napi tevékenységem olvasd el itt: https://vaniliatango.hu/a-lelekolvaso-naploja-2026-augusztus-22/

3/365 - Mi marad a mosolyból?

Mon, 24 Aug 2026 18:37:00 +0000

Hamarosan kihúzzák két fogamat. Amióta megtudtam, szinte minden nap eszembe jut, hogy a testünk egy aprónak tűnő része milyen sokat jelenthet.

Mert egy fog nem egyszerűen a szánk „tartozéka”. Része annak, ahogyan eszünk, beszélünk, nevetünk, ahogyan megmutatjuk magunkat. És talán csak akkor kezdjük igazán észrevenni, mennyi mindenhez kapcsolódik, amikor tudjuk, hogy hamarosan nem lesz ott.

Bevallom, sok önmunka kellett – és kell most is – ahhoz, hogy foglalkozni tudjak azzal a részemmel, amelyik fél a fogorvostól (a fájdalomtól, a betegségtől, a kiszolgáltatottságtól).

És ha már félek, elkezdtem kérdezni.

Mitől félek valójában?

A fájdalomtól?

A kiszolgáltatottságtól?

Attól, ami utána következik?

Vagy attól, hogy egy ideig más lesz az, amit a tükörben látok?

És egyáltalán: mit ad nekünk egy szép fogsor? Valóban attól szép egy mosoly, hogy szépek a fogak valakinek a szájában?

Ahogy közeledik a foghúzás, rájöttem, hogy számomra ez valamiért többet jelent egy orvosi beavatkozásnál. Persze ott van a félelem attól, hogy fájni fog. Hogy kellemetlen lesz a gyógyulás. Hogy egy ideig alkalmazkodnom kell egy új helyzethez.

De van benne valami más is: a hiány gondolata.

Valami, ami eddig természetesen ott volt, egyszer csak nem lesz.

Fog. Mit is „fog”?

Talán azért is kezdett ennyire foglalkoztatni ez az egész, mert maga a nyelvünk is tele van a fogakhoz kapcsolódó képekkel.

Rágódunk valamin.

Foggal-körömmel ragaszkodunk.

Megfogunk valamit.

Nem eresztjük.

Aztán egyszer csak elengedjük.

Olvastam olyan lelki, szimbolikus értelmezéseket is, amelyek a fogakat a döntésekkel, a rágódással, a ragaszkodással és az elengedéssel kapcsolják össze.

(Fontos számomra leírni: ezt nem orvosi vagy tudományos magyarázatként kezelem. Nem gondolom, hogy egy fogászati problémának azért kell kialakulnia, mert valaki „túl sokat rágódott”. Nekem most ezek a gondolatok egyszerűen kapaszkodók a saját feldolgozási folyamatomban.)

Kérdéseket adnak.

Mi az, amihez foggal-körömmel ragaszkodom?

Min rágódom újra és újra?

És mi az, amit talán már el lehetne engedni?

Nem biztos, hogy ezekre most választ kell találnom. Talán már az is elég, hogy felteszem őket.

A fogaink az étel feldolgozásának első állomásai. Milyen magától értetődőnek tűnik, hogy beleharapunk valamibe. Hogy elrágunk egy almát. Hogy iszunk valami hideget vagy meleget anélkül, hogy előtte végiggondolnánk, vajon fájni fog-e. És milyen észrevétlenül tudunk hozzászokni az ellenkezőjéhez is.

Ahhoz, hogy erre az oldalra inkább ne harapjak.

Ez túl hideg.

Ez túl meleg.

Ez túl kemény.

Erre vigyázni kell.

Aztán egyszer csak rájössz, mennyi apró alkalmazkodást építettél már be a mindennapjaidba.

Talán a hála is sokszor akkor válik igazán kézzelfoghatóvá, amikor tudjuk, hogy valami meg fog változni. Amíg valami természetesen működik, ritkán állunk meg azt mondani:

de jó, hogy van.

És a mosoly?

Bevallom, talán ez foglalkoztat a legjobban.

A mosolyom fog hiányozni.

Most még valahol abban a hitben vagyok, hogy a mosolyom is eltűnik néhány hónapra. Hiszen milyen régóta tanuljuk, hogy milyen a „szép mosoly”. Szabályos fogsor. Ragyogó, hófehér fogak. A reklámokból jól ismert tökéletesség. Aztán egyszer csak eszembe jutott: dehogy tűnik el a mosolyom.

Mert a mosoly nem a fogsor. És nem is egyszerűen néhány arcizom megfelelő mozgása. A mosoly valahonnan belülről indul.

Talán éppen ezért lett az elmúlt napokban egyre fontosabb számomra a hála. Minden nap találok valamit, amiért hálás tudok lenni. Néha egészen apró dolgokat.

És közben azt érzem, hogy a megfelelés, a felelősség és a félelem mellé lassan odafér valami más is.

A hála.

És a mosoly.

Lehet, hogy egy darabig más lesz.

Lehet, hogy nekem is meg kell szoknom.

Lehet, hogy lesznek napok, amikor nem lesz kedvem megmutatni.

De attól még az enyém marad.

Mert a mosolyom végül nem a fogsoromból jön. Hanem belülről. A szívemből.

2/365 - A tudás átka

Sun, 23 Aug 2026 15:42:00 +0000

A mai napra egy érdekes és értékes írást hoztam.

Egy történetet arról, hogy nem mindig olyan könnyű bármit is átadni másoknak.

“Az nyilvánvaló, hogy a tudatlanság hátrányokat okoz. De az már kevésbé köztudott, hogy a tudás is járhat mellékhatásokkal. A kellemetlenségeket pedig már azzal is csökkenthetjük, ha ezzel tisztában vagyunk.

Két ember ül egy asztalnál. Az egyik egy közismert dal ritmusát kopogja az asztalon. A szemben ülő feszülten koncentrál, igyekszik kitalálni, melyik dalról lehet szó. A két embert Elizabeth Newton pszichológus ültette le az asztalhoz, a kaliforniai Stanford Egyetem kísérleti laboratóriumában. Mielőtt nekiláttak volna a feladatnak, a ritmizálásra kijelölt embereket arra kérte, jósolják meg, milyen arányban fogja kitalálni a másik fél a lekopogott dalt. A megkérdezettek azt tippelték, hogy minden második dalt fel fognak ismerni társaik.

Tévedtek.

120 dal elkopogott ritmusából mindössze hármat ismertek fel a résztvevők, azaz 40 esetből egyet. Miért ez a nagy eltérés. A feladat egyszerűnek tűnik, mégsem az. A ritmizáló fél kopogás közben a fejében „hallja” a dallamot, míg a másik fél csak szünetet és koppanásokat érzékel, mintha valami bizarr morzét hallana. A ritmizáló csoport meghökkenése pedig abból eredt, hogy ők tudták, melyik dalról van szó, ezért elképzelni sem tudták, milyen lehet annak, aki ezzel nincs tisztában. Ugyanis ha már valamilyen tudás birtokában vagyunk, nehéz elképzelni milyen is azt nem tudni. A szociálpszichológia ezt a jelenséget nevezi a tudás átkának.

A tudás átka nemcsak Newton laboratóriumában sújt le, hanem a hétköznapjainkat is megnehezíti. A kommunikációs helyzetek túlnyomó részére ez jellemző, amikor vezetőként, előadóként, íróként vagy éppen szakértőként szeretnénk átadni a tudásunkat. De akkor is, amikor a szakmai boldogulásunkról, a karrierünkről van szó. Hiszen hiába vagyunk mi magunk tisztában a saját értékünkkel, kiemelkedő tudásunkkal, ha a másik csak töredékes benyomásokkal bír, csupán egy bizarr morzét hall.”

Dr. László Móni - Titkos hírnév című könyvéből

1/365 - Szivárvány Napló

Sat, 22 Aug 2026 17:38:00 +0000

A szivárvány számomra a színt jelenti. Ahogy az égen is egy csodát képez, úgy jelenti számomra – és remélem, sokak számára – azt, hogy a szín, a szív és a fény mindenben ott van.

A napi szivárvány

Barátnőmtől, mentoromtól, gyógyítómtól ❤️ kapott feladat, küldetés az, hogy ezentúl ne csak mások számára készítsek írásokat, fogalmazzak meg gondolatokat, hanem a saját gondolataimat is rendszeresen megosszam.

Az biztos, hogy 47 év alatt sok történet, gondolat, mese és felismerés született. Minden nap ér valamilyen impulzus, találkozom egy új megértéssel vagy egy hasznos írással, verssel, gondolattal, ami talán másnak is adhat valamit.

Mától minden nap egy írással jelentkezem.

Legyen ez a napi szivárvány, amit én küldök mindazoknak, akik kíváncsian olvassák a gondolataimat.

Mert a tudomány szerint a szivárvány valójában teljes kör. Mi a földről többnyire csak egy részét, egy ívet látunk belőle, mert a horizont és a talaj eltakarja előlünk a többit. Megfelelő magasságból azonban akár a teljes kör is láthatóvá válhat. Attól, hogy valaminek csak egy részét látjuk, az még lehet egész.

Hogy miért írtam le ezt a gondolatot? Mert én sem látom vagy tudom jobban a válaszokat. De hiszek abban, hogy néha egy elolvasott mondat, egy dallam, egy szín vagy egy gondolat éppen azt a hiányzó részt adhatja hozzá, amitől egy kicsit teljesebbé válik a TE szivárványod.

Mi is van ezen a képen? És mi az, ami nem látszik rajta?

Fri, 14 Aug 2026 11:30:00 +0000

Ha ránézel erre a képre, valószínűleg valami harmonikusat látsz. Színeket, formákat, néhány természetes elemet, egyfajta egyensúlyt. Ennyi látszik belőle.

Én viszont mást is látok rajta, és ez a különbség érdekel.

A virág a saját kertünkből van, egy hagymából, amit anyukámtól kaptam. Nemcsak növény, hanem kapcsolat és folytonosság. A körömvirág az első ültetésemből maradt meg: benne van az első próbálkozás, az első bizonytalanság és annak az emléke, hogy az élet nem mindig mutatja meg azonnal az eredményt. A kokeshi baba Tóth-Vásárhelyi Réka munkája — egy másik ember alkotása, ideje, világlátása. A bögre pedig egy családi történet darabja.

Ugyanaz a kép. Csak én nem tárgyakat nézek rajta, hanem jelentéseket.

Amit látunk, és amit értelmezünk

Ez nem valami különleges képesség. Mindannyian így működünk.

Az ember nem a valóságot látja, hanem annak egy belső változatát. Ezt a képet a tapasztalataink, a tanult mintáink, a kultúránk és a személyes élményeink alakítják. Ezért van az, hogy amit látunk, mindig több — és ugyanakkor kevesebb is — annál, ami valóban ott van.

Egy virág az egyik embernek dísz, a másiknak az anyja kertje. Egy kézzel készített tárgy az egyiknek használati eszköz, a másiknak valakinek a jelenléte. Ugyanaz a szín az egyiknek nyugalom, a másiknak hiány.

Ahol a filozófia bekapcsolódik

Van a filozófiának egy ága, az ontológia, ami leegyszerűsítve azzal foglalkozik, hogy mi van. Milyen a világ, és hogyan létezünk benne.

De van ennek egy másik rétege is. Nemcsak az számít, hogy mi van, hanem az is, hogy milyen világban éljük meg mindezt. Amikor azt mondjuk valakire, hogy „éli a világát", nem egy objektív valóságról beszélünk, hanem az övéről.

Ez a világ olyan, mint egy fényforrás: bizonyos dolgokat kiemel, másokat árnyékban hagy. Ez határozza meg, mit veszünk észre, mit tartunk fontosnak és mit gondolunk igaznak.

És ha ez így van, akkor nincs egyetlen, mindenki számára azonos világértelmezés. Nem egy nagy, végső igazság van, hanem több, egymás mellett élő olvasat.

Ez elsőre nyugtalanító. Valójában viszont felszabadító. Mert ha nincs egyetlen helyes értelmezés, akkor van jogunk rákérdezni a sajátunkra:

Amit látok, tényleg ilyen? Vagy csak így tanultam meg látni? És ez az értelmezés segít engem — vagy inkább korlátoz?

És itt érünk vissza a képhez

Mert mi magunk is ilyenek vagyunk. Nem csak abból állunk, amit mutatunk, hanem abból is, aminek jelentést adunk, amit magunkkal hordozunk, és amit megvilágítunk.

Az önismeret ezért nem pusztán önvizsgálat. Sokkal inkább annak felismerése, hogy milyen világban élünk — és hogy ezt a világot mi magunk hozzuk létre, nap mint nap, újra.

Talán nem is az a legfontosabb kérdés, hogy mi van a képen.

Hanem az, hogy milyen fényben nézzük. 🌿

Ott vagyunk egymás életében

Wed, 12 Aug 2026 18:27:00 +0000

Az internet és a folyamatos elérhetőség világa észrevétlenül alakítja át a barátságainkat. Nem eltávolít minket egymástól — csak felszínessé tesz. Ott vagyunk egymás életében, mégis egyre ritkábban vagyunk igazán jelen.

A barátságokat ma leggyakrabban nem a konfliktus gyengíti, hanem a figyelem elvesztése. Beszélgetünk, de közben odapillantunk a telefonra, és a másikban megszületik az érzés: nem vagyok elég fontos. Az üzenetek gyorsak, a reakciók emojikban érkeznek, a hosszú, igazi beszélgetések viszont lassan eltűnnek. Velük együtt pedig a mélység, a biztonság és az „itt vagyok neked” élménye is.

Közben természetessé vált, hogy azonnali választ várunk, és ha nem jön, csalódunk. Egyre több a „kapcsolatban vagyunk” érzés, és egyre kevesebb a kapcsolódás élménye. A figyelmünk sokszor már nem a barátunkra irányul, hanem arra, hogy látható-e a barátságunk. Háttérbe szorulnak a közös élmények: a séta, a vacsora, a „csak vagyunk” típusú jelenlét. Egyre több a virtuális barát, és egyre kevesebb a közös történet.

Egy mesesorozat, ami erről jutott eszembe

Van egy sorozat, ami évek óta velem maradt: a Once Upon a Time. Meseszereplők kerülnek benne a mi világunkba, egy Storybrooke nevű kisvárosba.

Ami mindig megfogott benne, az az, hogy az átok, ami odajuttatja őket, nem választja szét őket. Nem szakadékot húz közéjük, nem küldi őket külön kontinensekre. Egy városban élnek, ugyanabban az utcában, reggelente ugyanabban a kávézóban ülnek le egymás mellé. Köszönnek egymásnak. Csak épp nem emlékeznek arra, hogy kik egymásnak.

Anya és lánya elmegy egymás mellett a járdán. Két ember, akik egykor az életüket adták volna a másikért, most csak annyit mondanak: jó reggelt. Huszonnyolc éven át.

Amikor először láttam, ezt tartottam a történet legszomorúbb részének. Ma inkább a legismerősebbnek gondolom.

Mert néha mi is így élünk. Ott van a barátunk a listánkban, látjuk a képeit, tudjuk, hol nyaralt idén. Reagálunk egy szívvel. Csak azt nem tudjuk, hogy van. Ott vagyunk egymás életében, mégsem emlékszünk arra, kik vagyunk egymásnak.

A sorozatban az átkot végül nem a varázslat töri meg, hanem egyetlen valódi kapcsolódás.

És van még valami, amiért szeretem. Nincsenek benne végleges címkék. Akiről azt hisszük, gonosz, arról kiderül, hogy fájdalom van mögötte. Aki hősnek indul, az hibázik. A legérdekesebb kapcsolatok pedig nem a hasonlók között szövődnek, hanem azok között, akik eleinte ki nem állhatták egymást. Emma és Regina éveken át ellenfelek, aztán egyszer csak egy csapat lesz belőlük — nem azért, mert elmúlt köztük a feszültség, hanem mert lett közös történetük.

Szerintem sokszor nálunk is ez hiányzik. Nem a jó szándék. A közös történet.

Amit tehetünk

Kezdjük a telefonnal. Tegyük le, amíg a másik beszél — ne a zsebbe, hanem az asztalra, képernyővel lefelé. Apróságnak tűnik, pedig ez a legerősebb mondat, amit szó nélkül ki lehet mondani: most nem jöhet közbe semmi. A képernyővel lefelé azért fontos, mert a felvillanó értesítés akkor is elviszi a figyelmet, ha hozzá sem nyúlunk. És a másik látja, hogy elvitte.

Néha hívjunk fel valakit ahelyett, hogy írnánk. Az üzenetben minden mondat egyformán szól. A hangban viszont benne van, hogy fáradt-e, hogy sietve válaszol, hogy mi az, amit nem mond ki. Ezért nehezebb telefonálni. És ezért ér többet.

Kérdezzünk rá arra, amit két hete mondott. Ez a legegyszerűbb módja annak, hogy valaki érezze: nemcsak meghallgattuk, hanem meg is jegyeztük. Ha félsz, hogy elfelejted, írd fel magadnak. Nem csalás. A figyelem attól még figyelem marad, hogy segítettünk magunknak.

Engedjük el az azonnali válasz elvárását — mindkét irányban. Attól, hogy valaki csak órák múlva ír vissza, még nem lettünk kevésbé fontosak neki. És ha mi vagyunk a lassabbak, mondjuk ki: nem nézem folyton a telefonom, ne vedd magadra. Egyetlen mondat, és elmúlik miatta egy csomó néma feszültség.

Csináljunk együtt valamit, aminek nincs célja. Egy séta, egy autóút, mosogatás, egy sorozat. A barátság ugyanis nem a nagy beszélgetésekben él, hanem a köztes időben — abban, amikor nincs téma, és mégis jó ott lenni. Ezt nem lehet képernyőn át pótolni. Nem a tartalom hiányzik, hanem az együtt eltöltött üres idő.

És néha mondjuk ki. Nálunk ez nem szokás: inkább körülírjuk, viccet csinálunk belőle, vagy azt gondoljuk, hogy úgyis tudja. Pedig sokszor nem tudja. Egy „jó, hogy vagy nekem" nem hangzik el magától.

Végül pedig: nem kell mindegyiket megtartani. Vannak barátságok, amiket egy közös élethelyzet tartott össze, és amikor az elmúlt, nem maradt más. Ezeket nem kell erőltetni, és nem kell megsiratni sem. Attól, hogy egy kapcsolat lezárult, még nem lett hazugság az, ami volt benne.

Külön-külön egyik sem nagy dolog. Együtt viszont pontosan ez az, amiből a közös történet lesz.

Egy szó, amit szívesebben használok

Sokan coachnak hívják azt, amit csinálok. Én inkább erőforrás rendezőnek mondom magam — valakinek, aki elkísér valahonnan valahová. Nem adok neked új képességet, és nem teszek beléd olyat, ami nincs benned. Az erőforrásaid megvannak — csak elszórtan, egymás alatt, néha úgy, hogy évek óta nem nyúltál hozzájuk. A munka annyi, hogy rendet teszünk köztük. Előkerül, ami elveszettnek tűnt, és a helyére kerül, ami eddig útban volt.

A derű nem körülményfüggő . A sötétség nem végállomás

Wed, 12 Aug 2026 18:07:00 +0000

Vannak időszakok az életünkben, amikor úgy érezzük, mintha minden lelassulna vagy elnehezülne körülöttünk. Amikor kevesebb a lendület, több a kérdés, és nehezebb megtalálni az irányt. Ilyenkor könnyű azt hinni, hogy elakadtunk.

Pedig ezek a helyzetek nem lezárások, hanem átmenetek: olyan pontok, ahol valami éppen átalakul.

A belső ritmus, amit gyakran nem követünk

A természetben a változás ritkán látványos. A legtöbb folyamat csendben zajlik, a felszín alatt — a mag is jóval azelőtt elkezd dolgozni, hogy bármit látnánk belőle. Velünk is így van ez.

Amikor lelassulunk, amikor kevesebb az energiánk, amikor egyre több kérdésünk van, az nem feltétlenül probléma. Lehet, hogy csak jelzés: valami belül éppen formálódik.

A hétköznapok viszont többnyire arra ösztönöznek, hogy ezt írjuk felül. Több teljesítmény, gyorsabb döntések, azonnali megoldások. Pedig ilyenkor a valódi kérdés nem az, hogyan menjek tovább gyorsabban, hanem az: mit lenne érdemes most másképp látni?

A fény nem kívül kezdődik

Sokszor kívül keressük a megoldást — új helyzetekben, új emberekben, új lehetőségekben. A valódi változás mégis általában belül indul el. Ott, ahol megengedjük magunknak, hogy ránézzünk arra, ami van: a kérdéseinkre, a bizonytalanságainkra, a nehézségeinkre.

Ez az a pont, ahol a „nem tudom” lassan „kezdem érteni”-vé alakul.

A derű mint szemlélet

A derű nem ugyanaz, mint a jókedv, és nem is azt jelenti, hogy minden rendben van. Sokkal inkább egy belső hozzáállás: az a képesség, hogy a nehézségekben is találunk értelmet, irányt vagy lehetőséget.

Ez a gondolat a filozófiában sem új. Nietzsche például arról ír, hogy a szenvedést nem önmagában nehéz elviselni, hanem akkor, ha értelmetlennek látjuk. A fényt is csak a sötétséghez képest ismerjük fel.

A derű nem lehet életcél, hanem következmény. Akkor jelenik meg, amikor egy helyzet érthetőbbé válik, amikor a belső feszültség formát kap, amikor a kavargó gondolatokból végre kirajzolódik valamiféle rend, és amikor új perspektívák nyílnak meg. Ilyenkor már nem ugyanúgy látjuk azt, ami korábban elakadásnak tűnt.

A megállás szerepe

A változás egyik legfontosabb lépése a megállás. Nem passzivitás, hanem tudatos téradás: teret adunk annak, ami már nem működik, annak, ami még nem látható, és annak, ami alakulni szeretne. Innen születhet valódi rálátás.

A derű nem körülményfüggő

A derű nem attól függ, hogy mi történik körülöttünk, hanem attól, hogyan kapcsolódunk ahhoz, ami történik. Nem állandó állapot, hanem nézőpont, amit újra és újra lehet választani.

Nem azt jelenti, hogy minden könnyű. Azt jelenti, hogy akkor is tudsz kapcsolódni önmagadhoz, amikor nem az.

És innentől a döntések is máshonnan indulnak.