hellertimea - Blog

28/365 - Sodródás

Mon, 28 Sep 2026 18:10:00 +0000

Sodor az élet, vagy félek, hogy éljek?

Miért olyan nehéz csak úgy jelen lennem?

Miért tűnik úgy, hogy nem jelen vagyok,

ha magam helyett másokra hallgatok?

Ma reggel sétáltam, madarakkal szárnyaltam,

néhány rövid percre mindent hátrahagytam.

Nem kellett sietnem, nem kellett keresnem,

hagytam, hogy Földanya csendben éltessen.

Szeretném megélni, hogy csak úgy ellegyek,

a pillanatban végre igazán ott legyek.

Szeretni, álmodni, szabadon szárnyalni,

nem mindig keresni, csak néha megállni.

Sodorjon az élet, vagy én menjek vele?

Nem kell mindig tudni, merre kell mennem.

Lehet így vagy úgy, mindegy is talán,

csak éljem meg végre a jelen pillanatát.

27/365 - Láthatatlan munka

Sun, 27 Sep 2026 18:07:00 +0000

Mese arról, ami van, és néha mégis olyan, mintha nem lenne.

A láthatatlan munkáról legtöbbször a nők családban, háztartásban végzett háttérmunkája jut eszünkbe – ami fontos téma, most egy más fajtájáról írok.

Mert mennyi olyan tennivaló van az életünkben és a munkánkban, amit már mi magunk sem veszünk észre, mégis elfáradunk tőle.

Ismeritek azokat a mondatokat, hogy:

„Ez csak egy perc.”

„Ezt bárki meg tudja csinálni.”

„Ha én odaülök, én is megcsinálom pár pillanat alatt.”

„Jó, hogy szóltál, így már csak egy kattintás, és továbbküldöm.”

Csak az az egy perc vagy egy kattintás valahogy nem magától történik meg. Valakinek eszébe jutott. Észben tartotta. Figyelt rá. Utánanézett. Előkészítette. Tudta, hogy mikor kell szólni. Lehet, hogy előtte megtanulta azt is, hogyan lehet egyáltalán egy perc alatt megcsinálni. És ezeknek a nagy része nem látszik.

A mentális “teherviselés” az, amikor nemcsak maga a feladat fáraszt, hanem az is, hogy folyamatosan fejben tartunk dolgokat, szervezünk, előre gondolkodunk, figyelünk arra, mi következik és miről nem szabad megfeledkezni. Talán ezért olyan furcsa a láthatatlan munka értéke is. Mert hogyan mérjük meg azt, ami sokszor csak akkor válik láthatóvá, amikor valaki már nem csinálja?

Ha valami mindig időben elkészül, természetessé válik. Ha valaki mindig észben tartja, egy idő után fel sem tűnik, hogy észben kellett tartani. Ha mindig működik, nem nagyon gondolkodunk azon, mitől működik.

És talán mi magunk is hajlamosak vagyunk erre. Este elfáradunk, közben azt gondoljuk: de hát mit csináltam egész nap? Pedig lehet, hogy száz apró dolog futott közben a fejünkben, százszor váltottunk figyelmet, szerveztünk, reagáltunk, emlékeztünk és emlékeztettünk.

Hogyan lehet akkor láthatóvá tenni a láthatatlant?

Talán először úgy, hogy mi magunk észrevesszük. Hogy attól, hogy valami nem látványos, még van. Attól, hogy gyorsan megcsináljuk, még lehet mögötte sok év tapasztalata. És attól, hogy valami természetesen működik, még lehet benne valakinek nagyon sok figyelme és energiája.

A láthatatlan munka talán az a súly, ami nem a mérleget nyomja. Mégis érezzük, amikor cipeljük – és azt is, amikor valaki levesz belőle egy kicsit a vállunkról.

26/365 - Jótanácsok

Sat, 26 Sep 2026 18:02:00 +0000

Tele van a padlás jótanáccsal. Azt hiszem, ezt mindenki ismeri.

Mindig lesznek olyanok akik mindent jobban tudnak, mindenre van válaszuk, és el is mondják. De van az is, amikor valaki tényleg jó szándékkal szeretne segíteni, megmutatni valamit, amit ő kívülről talán jobban lát. Mert kívülről sokszor tényleg könnyebb.

Csak annak, aki éppen benne van egy nehéz helyzetben vagy rossz érzésben, nem biztos, hogy pont akkor van szüksége a megoldásra. Még akkor sem, ha egyébként jó a tanács. Talán nemcsak az számít, mit mondunk, hanem az is, mikor érkezik meg a másikhoz. Lehet egy mondat bölcs, egy könyv fantasztikus, egy előadás életet megváltoztató – ha abban a pillanatban semmit nem tudunk vele kezdeni, megy a padlásra a többi közé. Aztán lehet, hogy egyszer csak előkerül.

Én is adtam már számomra világmegváltó könyvet úgy, hogy nem váltotta meg a másik világát.
És kaptam olyan előadás-CD-t, ami öt évig pihent, aztán egyszer csak meghallgattam, és akkor pont azt adta, amire szükségem volt. Ugyanaz a gondolat. Csak közben én kerültem máshová. És talán ezért van, hogy néha a jótanács helyett elég a figyelem. Egy beszélgetés. Egy szerető ölelés. Az, hogy valaki nem akar azonnal megoldani vagy megjavítani valamit. Egy jó könyv, inspiráció vagy tökéletes pillanatban érkező mondat sem jelenti azt, hogy onnantól non-stop Buddhák leszünk a ragyogásban.
Van, amit ma még nem értünk. Van, amit hiába mondanak. Van, amit felteszünk a padlásra. Aztán egyszer csak eljön az ideje.

"Uralod, ha elengeded,

eléred, ha nem kergeted.

Tied, ha már nem akarod,

megtalál, ha nem kutatod." Komáromi János-Elrejtett Szavak

25/365 - Hideg

Fri, 25 Sep 2026 17:59:00 +0000

Nagyon gyorsan véget ért a nyár, vagy csak én viselem nehezen, hogy már itt az ősz? A hűvösebb reggeleket, estéket, a korai sötétedést. A nyarat és a meleget mindig jobban szerettem. Még mindig szeretem, bár már a nagy forróságot nehezebben viselem. Vidéken, kerttel, fákkal azért ez is más, sokkal elviselhetőbb, mint a forró aszfalton.

Az ősz viszont nálam valahogy gyorsan elhozza a „mindjárt tél van” érzést. Korábban sötétedik, többet vagyunk bent, én pedig már előre érzem, hogy jönnek azok a hónapok, amiket kevésbé szeretek. Pedig a hideggel való viszonyom néhány éve egészen megváltozott. 2019-ben éjszaka hallgattam egy podcastot, és a beszélgetést hallgatva egyszer csak, tényleg a semmiből belém hasított: nekem ki kell próbálnom a hideg vizes merülést.

Másnap reggel írtam egy e-mailt, érdeklődtem a részletekről, aztán egy személyes találkozás és néhány hét felkészülés után már télen, fürdőruhában álltam a dömörkapui forrásnál, hogy belemenjek a jeges vízbe.

Ami azért tőlem nem volt kis dolog.

Eleve nehezen viselem az új helyzeteket. Utazás, ismeretlen hely, ismeretlen szituáció – nekem ezek önmagukban is kihívást jelentenek. Itt pedig mindehhez hozzájött még a tél, a szabadtér és persze a jeges víz.

És sikerült.

Sőt, nemcsak sikerült, hanem felemelő élmény lett. Fantasztikus érzés volt a vízben lenni, egy idő után szinte eggyé válni vele, majd kijönni úgy, hogy még a vizes fürdőruhában sem az járt a fejemben, mennyire fázom.

Persze nem egyedül vágtam bele. Szakértő készített fel, végigkísért és támogatott, így biztonságban éreztem magam. Ez is nagyon fontos része volt annak, hogy végül ilyen jó élmény maradt.

Nem mondom, hogy azóta hogy mindig szeretem a hideg vizet. De valami biztosan megváltozott bennem. Talán leginkább az, hogy megtapasztaltam: amitől előre tartok, az egészen más lehet akkor, amikor már benne vagyok.

A hideget sem szeretem jobban, mint a meleget, és az ősz első hűvös reggelein továbbra sem én vagyok az, aki boldogan várja a telet.

De már van hozzá egy másik élményem is.

Mert az élet része a meleg és a hideg, az eső és a szárazság, a világos és a sötét. És néha még a hideg is tud melegséget adni.

24/365 - Barátság

Wed, 23 Sep 2026 17:19:00 +0000

Barát mindig kell, barát mindig jó, barátsággal könnyebb minden.

Az internet és a folyamatos elérhetőség világa észrevétlenül alakította át a barátságainkat is. Ott vagyunk egymás életében, látjuk, hogy mi történik a másikkal, írunk, reagálunk, küldünk egy szívet, egy képet, egy vicces videót.

Sokszor még azt is tudjuk, merre járt, mit evett vagy milyen programon volt, miközben lehet, hogy hetek óta nem kérdeztük meg tőle igazán, hogy hogy van.

És nem azért, mert nem fontos.

Egyszerűen megszoktuk, hogy a kapcsolódásnak lett egy gyorsabb, egyszerűbb formája. Egy emoji is válasz, egy lájk is jelzi, hogy láttalak, egy gyors üzenettel is lehet tudatni: gondolok rád.

Csak közben könnyű összekeverni azt, hogy tudunk egymásról, azzal, hogy figyelünk is egymásra.

Beszélgetés közben ránézünk a telefonra. Felvillan valami, és már el is vitte a figyelmünket. Nem kell hozzá rossz szándék, sőt talán észre sem vesszük. Ahogy azt sem mindig, hogy milyen ritkák lettek azok a beszélgetések, amikor tényleg nincs más, csak az, akivel éppen vagyunk.

Pedig milyen jó lenne néha egyszerűen letenni a telefont. Felhívni valakit üzenet helyett. Meghallani a hangjából azt is, amit egy leírt „jól vagyok”-ból nem lehet. Emlékezni arra, amit két hete mesélt, és rákérdezni, mi lett vele. Nem azonnali választ várni, és nem azt gondolni, hogy ha valaki órákig vagy akár napokig nem válaszol, akkor kevésbé vagyunk fontosak neki.

És igen, ezt sokkal könnyebb leírni, mint mindig így csinálni.

A telefon ott van. Az üzenetek jönnek. Sok dolgunk van. Néha elfelejtünk visszaírni, máskor azt hisszük, hogy már válaszoltunk, aztán kiderül, hogy csak fejben tettük meg. Van, hogy hónapok óta készülünk felhívni valakit.

Talán nem is az a lényeg, hogy ebben tökéletesek legyünk.

Hanem hogy néha eszünkbe jusson: a folyamatos elérhetőség még nem feltétlenül jelent közelséget. A barátsághoz idő is kell, figyelem is, közös élmények, beszélgetések, nevetések, néha pedig csak az, hogy ott legyünk.

Mert jó tudni egymásról.

De még jobb ott lenni egymás életében.

23/365 - Sértődés

Tue, 22 Sep 2026 18:49:00 +0000

„Rutinos” sértődős vagyok. Vagy inkább voltam. (Sokszor éltem meg úgy, hogy valaki megbántott, miközben ő valószínűleg nem is tudta, hogy mi az, ami nekem rosszul esett.)
Sokáig visszafogtam, elfojtottam, ha valamit igazságtalannak vagy bántónak éreztem. Egyből elnyomni, nem mutatni, hogy valami nem jó, aztán benne maradni az érzésben, és várni, hogy valaki mégis észrevegye azt, amit én olyan gondosan elrejtettem.Majd jön a mesebeli jótevő, pont elcsípi a pillanatot, kihúzza belőlem a fájdalmat, meggyógyít, és kész.
A változást és a felismerést végül egy egészen más helyzet hozta. Egyszer észrevettem, hogy én sértettem meg valakit. Akaratlanul, de attól még megtörtént.
Egyből megértettem, hogy ő mit érezhet, hiszen nagyon ismerős volt az érzés. Viszont elkezdtem azon gondolkodni, hogyan lettem én egy számomra teljesen hétköznapi, nem bántónak szánt helyzetben az, aki megbántott valakit.
Ez a negatívnak tűnő helyzet valamit átfordított bennem. Addig leginkább azt ismertem, milyen a sértett oldalon állni. Most pedig ott volt előttem ugyanaz a történet a másik irányból is.
És akkor értettem meg, hogy nem minden helyzetben van bántó és áldozat. Sokszor egyszerűen mást élünk meg ugyanabban a helyzetben. Mást szeretnénk, mást gondolunk természetesnek, és másképp fejezzük ki azt is, amire szükségünk van. És ugyanazt, ami történik, mindketten egy kicsit másképp éljük meg – és ebből aztán könnyen félreértjük egymást.
Érdekes maga a szó is: sért. Utánanéztem, és a régi jelentése nagyon is testi volt: külső behatással sebet, fájdalmat okozni. Később már a lelki megbántásra is használták.

Igyekszem néha azt nézni, hogy mi sérült bennem, ahelyett, hogy ki sértett meg. Mi az, amit egy mondat, egy hangsúly vagy egy helyzet eltalált.
Mert néha a másik tényleg bántó. Máskor viszont lehet, hogy fogalma sincs róla, mit indított el bennünk. Egy régi érzést, félelmet, emléket, valamit, ami már eleve ott volt bennünk.
Nem mondom azt, hogy már soha nem sértődöm meg – azért ettől még messze vagyok. :) De már azt biztosan tudom, hogy ha én megsértődtem, attól a másik még nem biztos, hogy direkt meg akart sérteni. Lehet, hogy egyszerűen mást hallottam meg abból, amit ő mondott vagy tett.
És talán pont ezekben a helyzetekben van lehetőségem arra is, hogy egy kicsit kilépjek az „áldozat” szerepéből. Ne csak azt nézzem, hogy mit tett velem a másik, hanem azt is, hogy mi történt bennem, és mit tudok ezzel kezdeni.
Mert a sértés lehet néha egy seb. És milyen jó, ha a megértésből kerül rá egy ragtapasz. ☺️

22/365 - Fent

Sun, 20 Sep 2026 18:47:00 +0000

Hol van a fent?

Lefelé nézni, arra gondolni, hogy lesz még rosszabb, valahogy tényleg könnyű és megszokott.
De mitől lehet tudni, hogy jobb lesz? Mi az, ami elindít minket felfelé? Ha nem is egyből, de hat ránk, kicsit más irányba fordít?Mindenkinek van biztosan olyan dolog, amitől rossz kedve lesz – amire ráfogja, hogy rossz a napja, az élete vagy éppen bármi. Akkor biztosan olyan is van, amitől jobb lesz. Akkor biztosan olyan is van, ami egy kicsit visszahozza az örömöt, amitől könnyebb lesz, vagy egyszerűen csak másfelé fordul a figyelmünk.
Inkább ezekről írok. :)
Nálam ilyen meglátni egy virágot vagy egy színt.
Belefeledkezni egy szerettem mosolyába.
Ilyen a tollpihe is. Számomra az angyali jelenlétet jelenti, és érdekes módon, ha nagyon szürke a hangulatom, néha egészen váratlan helyeken jelenik meg. Tényleg olyan helyeken találok tollpihét, ahol semmi keresnivalója nem lenne. :) Ilyenkor egyből arra gondolok: nincs gond, minden jó.
Aztán a zene és a mantrák. Vannak dallamok, szövegek, mondatok, amiket ha meghallgatok vagy ismételgetek, egyszerűen jobb kedvem lesz. Van ilyen dalom és mondatom is, amihez újra és újra visszatérek.
És persze Színes, a kutyánk. Az állatok csodálatos lények a feltétel nélküli szeretetükkel és a folyamatos jelenlétükkel. Valahogy érzik azt is, amikor extra figyelemre és jókedvre van szükség. Ilyenkor bújnak, játszani hívnak, vagy egyszerűen csak ott vannak.
Az érintés, az ölelés is ilyen. Mástól is jó, de magunkat mindig meg tudjuk ölelni.
És vannak emlékek, gondolatok, amik mindig erőt adnak. A szeretteim között sok olyan ember van, aki – még ha földi formájában már nincs is velem – erőt és szárnyakat ad a "nehézben" . Elég néha rájuk gondolnom.

Ami pedig még sokat számít abban, hogy könnyebb legyen felfelé nézni, az az, hogy kik és mik vannak körülöttünk. Nem gondolom, hogy mindenkit, akit toxikusnak érzünk, egyszerűen kerülni kell, vagy hogy mindenkit ki kell zárni az életünkből, aki máshogy gondolkodik.
De ha lehet, szerintem érdemes tenni azért, hogy legyenek körülöttünk olyan emberek is, akik adnak. Akikkel jó beszélgetni, akik mellett lehetünk olyanok, amilyenek vagyunk, akik után nem kevesebbnek, hanem valahogy többnek érezzük magunkat.

Ehhez kapcsolódik egy gondolatsor Nánay Bencétől. A teljes beszélgetésre érdemes rákeresni a YouTube-on (nem elég egyszer meghallgatni). Sokáig azt gondoljuk, hogy azzá válunk, akivé tudatosan formáljuk magunkat. Hogy elhatározzuk, változtatunk, és onnantól minden csak rajtunk múlik. Nánay Bence gondolatai egy másik nézőpontot mutatnak: sokkal kevésbé mi irányítjuk a változásainkat, mint hinnénk. Folyamatosan alakítanak bennünket azok az emberek, akikkel időt töltünk, a vélemények, amelyeket újra és újra meghallgatunk, a tartalmak, amelyeket naponta befogadunk, és azok a helyzetek, amelyekben élünk. Sokszor úgy változunk meg, hogy közben észre sem vesszük. Talán ezért sem mindegy, kiket engedünk közel magunkhoz, mit olvasunk, mit nézünk, milyen beszélgetésekben veszünk részt, és milyen közegben töltjük a mindennapjainkat. Mert a környezetünk nemcsak körülvesz bennünket, hanem lassan, szinte észrevétlenül formál is.

És talán ebben van egy lehetőségünk is: ha önmagunkat nem is tudjuk egyik napról a másikra megváltoztatni, valamennyire megválaszthatjuk, hogy mi és ki legyen ránk hatással.

21/365 - Találkozások

Fri, 18 Sep 2026 18:43:00 +0000

Gyerekkoromban láttam egy tévéműsort, benne egy divattervezőt, és eldöntöttem: divattervező leszek.
Rajzoltam, ábrándoztam, divattal foglalkozó könyveket és újságokat bújtam, és egy ideig egészen biztos voltam benne, hogy ez lesz az én utam. Aztán jött a valóság, pontosabban egy rajztanár, aki eléggé eltántorított ettől a tervemtől. Én pedig elengedtem az álmomat.Divattervező végül nem lettem, és a divat sem lett az életem meghatározó része. Sok-sok évvel később viszont az a divattervező, akit gyerekként a tévében láttam, egészen más módon került újra az életembe.
S. Hegyi Lucia az egyik tanítóm lett.
Nekem ez azóta is egy csodálatos találkozás, és valahogy annak a megtapasztalása is, hogy milyen érdekes utakon kerülnek elénk újra azok az emberek, akikkel dolgunk van.
Éppen egy nehezebb, elakadásokkal teli időszakomat éltem, amikor újra találkoztam vele. És talán azért is maradt ennyire meghatározó, mert akkor először vehettem részt egy többalkalmas, testet, lelket és szellemet együtt látó programon.
Sok minden új volt benne számomra. Talán leginkább az, hogy onnantól elkezdtem nem másként, hanem más szemszögből nézni magamra. Valahogy újra színek kerültek oda, ahol akkoriban kevesebbet láttam belőlük. Nekem tényleg egy szivárvány volt abban az időszakban. 🌈
Azóta is követem Lucia útját, hallgatom a gondolatait. Szeretem azt a teret, amit teremt, a meglátásait, a bölcsességét és azt a holisztikus szemléletet, ahogyan az emberre néz.
És közben néha eszembe jut az a kislány, aki egy tévéműsort nézve eldöntötte, hogy divattervező lesz.
Nem lett az.
De fogalma sem volt róla, hogy akit akkor néz, egyszer egészen mást fog adni neki, mint amit azon a napon elképzelt. Talán ezért is olyan érdekesek a találkozások. Sokszor csak jóval később értjük meg, mit is hozott nekünk valaki.
Egy gondolat Luciától, amit most is szívesen viszek tovább:
„Az önazonosság nem tökéletességet jelent, hanem őszinteséget önmagad és a világ felé. Mit tehetsz, hogy olyan életet élj, ahol a tested, a lelked és a szellemed harmóniában van egymással?”

20/365 - Gondoskodni

Thu, 17 Sep 2026 16:38:00 +0000

Gyerekkorom óta szeretek gondoskodni. Főzni, segíteni, figyelni, kitalálni mások gondolatait, ráérezni arra, hogy mitől lehetne valakinek egy kicsit jobb, könnyebb vagy szebb.
Szeretek adni. Ez nem változott.
Csak mostanában egyre rájövök arra, van, amikor adok, de nem értik. Vagy egyszerűen egészen másra van szükségük, mint amit én olyan nagyon szeretnék adni-átadni.

És talán nekem ezt nehezebb megtanulni, mint magát a segítséget. Hogy nem kell kitalálni a másik helyett semmit. Nem kell előre megoldani. Nem kell jobban tudni, mitől lenne neki jobb. Lehet hagyni, hogy az ő dolga, az ő élete, az ő útja tényleg az övé legyen. És közben ott van ennek a másik oldala is. Ha olyan természetes észrevenni, mire lehet szüksége másnak, vajon magamnál is észreveszem ugyanezt? (Most hallgattam Bakos Attila egyik előadását, ahol a Magam – Magom – Önvalóm gondolatát nagyon szépen kifejti.)

És ehhez egy idézet Müller Pétertől.
„A másikkal 'jót tenni' csak akkor lehet, ha azt észre sem vesszük. A valódi 'jótett' nem is lehet más, mint hogy a másik embert önmagához visszavezetjük; saját erejére, sorsmegoldó hatalmára ráébresztjük – hogy képes legyen önmagát szeretni. Márpedig ha ezt magunkkal nem tudtuk megtenni, másokkal sem fog sikerülni.”

19/365 - Kikapcsolni

Wed, 16 Sep 2026 16:31:00 +0000

Sokat foglalkoztat mostanában a csend. Nemcsak az a csend, amikor nincs körülöttem hang, hanem az is, amikor nem érkezik újabb dolog, amit meg kell néznem, hallgatnom, elolvasnom, megválaszolnom vagy továbbküldenem.

Amikor elkezdtem ezeket az írásokat, azt vállaltam magamnak, hogy minden nap írok. Aztán elég hamar kiderült, hogy nálam a „minden nap” egyelőre hétfőtől péntekig tart.

Hétvégén két nap szünetet tartok. Először persze ezen is gondolkodtam, hogy akkor most máris megszegem a saját vállalásomat? De az egésznek pont az volt a lényege, hogy valamit magamért csináljak. És mivel egész héten laptop mellett – vagy inkább mögött – vagyok, nekem az is magamért van, ha van idő, amikor nem nyitom ki, hétvégén pedig próbálok minél kevesebbet online lenni.

Közben beiktattam magamnak egy másik kihívást is: naponta legalább 60 perc laptop és telefon nélkül. Nem úgy, hogy ülök egy széken, nézem a falat, és nagyon tudatosan „offline vagyok”. Inkább szeretnék egyre több olyan időszakot és tevékenységet, amihez egyszerűen nem kell egyik sem.

Mert hajlamos vagyok túltölteni magam (információkkal).Mindent megnézni, meghallgatni, elolvasni, valakinek elküldeni, megosztani, továbbgondolni. Egyik dologból jön a következő, abból még egy, és közben fel sem tűnik, mennyi mindent engedtem be egyetlen nap alatt.

Mostanában ezért azon vagyok, hogy legyen megállás is. Legyenek olyan dolgok, amikhez nem kell újabb információ, háttérben szóló valami, telefon a kezemben, és néha más sem. Csak az, amit éppen csinálok.

Hogy mikor veszem észre legbiztosabban, hogy sok lett a zaj körülöttem? Az alvásomon

Régen is volt egy saját szabályom: ha éjszaka arra ébredek, hogy kattog az agyam, és tovább mennek benne a napi dolgok, akkor ideje valamin változtatni. Mert lehet, hogy napközben még úgy érzem, minden rendben, bírom, érdekel, belefér – éjszaka viszont valahogy kiderül, mennyire nem kapcsoltam ki.

Ma gyakorlatilag korlátlan mennyiségben érhető el minden, én pedig hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ami érdekes, azt akkor meg is kell nézni, hallgatni vagy olvasni.

Pedig attól, hogy valami elérhető, még nem kell mindent befogadnom.

Ráadásul kommunikációval, marketinggel és social médiával foglalkozom, vagyis a munkám jelentős része is ugyanabban a világban történik, ahonnan időnként szeretnék egy kicsit kikapcsolni. Most pedig még rendszeresen írok és megosztok is. Szóval nem az online világgal van bajom, és eltűnni sem szeretnék belőle. Sok mindent szeretek benne, rengeteget tanulok, találok, kapok általa.

Csak közben egyre fontosabb, hogy legyen olyan idő is, amikor semmi nem akarja elvinni a figyelmemet valahová.

Talán ezért foglalkoztat mostanában ennyit a csend is. Nemcsak az a csend, amikor nincs körülöttem hang, hanem az is, amikor nem érkezik újabb dolog, amit meg kell néznem, hallgatnom, elolvasnom, megválaszolnom vagy továbbküldenem.

És közben persze felmerül bennem az is, hogy valóban jelen vagyok-e abban, amit éppen csinálok, vagy csak folyamatosan megyek a következő dolog felé. Megélem-e azt, ami történik, vagy néha már közben azon gondolkodom, hogyan fogom majd elmesélni.

Úgyhogy most ezt is gyakorlom. Hétvégén kevesebb online lét, naponta legalább egy óra telefon és laptop nélkül, és egyre több olyan idő, amit nem kell semmivel megtölteni.

Mert talán nem mindig még valamire van szükségem. Néha arra, hogy egy kicsit kevesebb legyen.